Minden történet egy utánzata valaminek… Ahogy futkározunk a nagyobbnál nagyobb művek között, terítékre kerül szerelem, család, bánat, harc. Na de mitől válik minden történet olyan érdekessé, és meseszerűvé? Mitől lesz egy szerelem tragikusan mesés? Mitől lesz a család első az életben? Hogyan küzdjük le a belső fájdalmakat? És miként nézünk szembe ellenségeinkkel? Ezeket a kérdéseket nem feszegetem. Ami történetünk nem itt kezdődik. A mi hősünk nem éppen egy tipikus fehér lóra termett erőskezű királyfi, és nem is gondos, szerény királylány…
Hát akkor mi is a történet lényege? És mitől lesz mégis oly különös?
Jogos kérdések.
Ami történetünk egy olyan lányról szólt, aki mindenképpen hős akart lenni. Egy olyan világban, ahol az emberek nem kértek a hősökből. És nem akartak szembenézni a sors különös tréfáival. Egy olyan városban, ahol apu és anyu együtt nézi este a sorozatokat és mindig szépen le van nyírva a fű, ahol a szomszéd néni nem pletykál, és ahol a sarki kocsmában csak limonádét árulnak… Valóban nincs szükség hősökre. De mi van, ha mindez csak látszat? Mi van, ha mégis több sötétség bújik meg a látszólag tökéletes és idilli kép mögött, mint gondolnád? Erről szól a mi történetünk…
***
Spárta a katona állam.
A spártai szigor, nem véletlen szójáték. Az ottani lakosok valóban, maguk voltak a tökéletes és egységes birodalom, roppant erős emberei… A fiúk élete különösen nehéz volt, hiszen 7 éves koruktól kezdve már megkellet tanulniuk a felnőttek kegyetlen világát. A harc volt az első az életükben, és tulajdonképpen az egész állam egy katonai szerkezetre építkezett. Az első mindenek előtt, a pontos, harc képzett, egyszerű birodalom hatalmasságának titka az egyenlőségből és az emberi hiúságok elhagyásából épült tökéletesre…
Az összes téma közül, amiről valaha is szerettem beszélni, vagy elgondolkodni, Spárta története volt a kedvencem. Kicsit rokonlelke voltam, az akkori birodalom, hős fiainak. Szerettem róluk olvasni, szerettem figyelemmel követni a régi idők nagy tetteit, kicsit jobban vonzott a múlt lehetetlensége, mint a jövő tudományos fantasztikuma. Jobban szerettem visszatérni oda, ahonnan kezdődtek dolgok, mint oda, ahol már drasztikusan elfajultak. Spárta története egy tökéletes világ volt számomra. Tele szigorral, és keménységgel. Egy lánynak nem éppen a legszebb és legjobb álom, de valahogy mégis közel éreztem a szívemhez, ezt a birodalmat. Talán hasonlóságokat fedeztem fel a spártai katonai elméletek és a sajátjaim között. Az elméletek melyekkel több évszázaddal ezelőtt határozták meg, több millió ember sorsát, most az én sorsommal is függésbe kerültek. A történetem tavaly kezdődött. De nem úgy, mint minden mese. Abban az időben sokat foglalkoztam a vámpírok és egyéb szörnyek történetével. Pusztán, mert ez volt a hobbim. Mindig érdekelt az emberek mítoszokról és egyéb lényekről alkotott mesés történetei. De a kíváncsiságomnak meglett az ára…
***
- Szóval, holnap átjössz teára? – kérdezte meg a nagyi, miközben a cipőmet húztam fel a lábamra. Sötét, sport zoknis lábamat beleerőltettem a fekete cipőmbe, és felálltam a székről.
- Nem tudom nagyi, attól függ, hogy holnap, hogy érek rá… - mondtam, miközben a nagyi feladta a kabátomat rám.
- A nagyira mindig kéne időt szakítanod – mondta megrovóan. Most mit mondhatnék erre?
- Valóban, de nekem most sok tanulni valóm van – sakk-matt nagyi…
A nagyi feje megenyhült, de a faggatózás továbbra sem maradt abba.
- Miért nem találkozol azzal a fiúval? Hogy is hívják?
- Cedricre gondolsz? – kérdeztem meg idegesen, és éreztem, hogy a vér az arcomba szökik.
- Igen ő, rendes fiú, a nagyanyja régi jó barátom, ha gondolod beszélhetek – ajánlotta fel a mama.
- Ne! Kösz inkább ne… - mondtam, majd az ajtó felé fordultam.
- Na de Gwyn! Már itt vagy lassan 17 éves, és még mindig nincs szerelmed. Folyton otthon kuksolsz a könyveid fölött – mondta, miközben festett vörös hajába túrt.
Oh hát ide is eljutottunk.
- Nagyi először is, ne használj ilyen szavakat, mint szerelmed. És ne beszélj így a könyveimről – mondtam szúrósan, és kék szemébe nézvén felfedeztem a ki nem mondott aggódást. Barna hajamban fekete melír csíkok voltak festve, és ez is csak egy olaj volt nagyanyám értem aggódó tüzére.
Kissé telt alakján laza otthoni melegítő volt. Szomorkásan tűrte a megjegyzésemet, majd kinyitotta az ajtót.
- Szia nagyi – nyomtam két puszi az arcára.
- Szia kicsim, néz körül az úttesten – mondta. Megforgatta a szemeimet, miközben elindultam lefelé a lépcsőházban. Már későre járt. Sötétedni kezdett, és még nem csináltam meg a házi dolgozatom egy részét. Szerettem volna már túl lenni a Romeo és Júlia bemutatásán. És jobban elmerülni a görög irodalom szépségeiben, de erre nem volt addig lehetőség amíg be nem fejezzük ezt a témakört. Erre pedig valymi kevés esély volt… Mindig is abszurdnak tartottam ezt a hirtelen fellángolásos mesét, amivel elhitetik, a hiszékeny bolonddal, hogy létezik, feltételen és igaz, mindent elsöprő szerelem.
De az is lehet, hogy olyanok miatt íródott, akik olyanok, mit én. Kétség kívül reménytelen esetek bármilyen érzelmi téren. Én érzelmileg egy teáskanál szintjén vagyok. Ezen gondolkodva, sétáltam el a már világító lámpák fénye alatt. A hold kifli alakja, halványan már látszott az égen. Különben is, hogy lehet megszeretni valakit az első pillanatban? Én még abban sem vagyok biztos, hogy magamat szeretem… Nem, hogy mást. Persze titkon mindig megnéztem a Romeó és Júlia című francia musical. De mentségemre legyen, mondva, csak azért mert szerintem irtó jó hangja van Tybalt-nak meg a Capulet papának. Nem mellesleg Tybaltod játszó színész marha helyes… De ez nem lényeg.
Mellesleg Cedric tényleg nagyon helyes fiú, és nagyon kedves, meg inteligens, és rendszeresem elmagyarázza a francia anyagot, ha nem értek valamit. De ez még nem ok arra, hogy kezdeményezzünk felé, főleg, hogy a sok gá-gá a suliban, mind máglyán elégetne élve, ha összejönnék vele. Persze, ez nem azt jelenti, hogy össze akarok vele jönni, csupán csak, átfutott az agyamon egy halvány őrült gondolat. „De ne rugaszkodjunk el, szürke fantáziátlan világunktól”. Ez a legszebb jelmondat. Mindig kényelmetlenül éreztem magam, ha a szerelemről kezdtek el beszélni. Sokszor jégszívűnek is csúfoltak… Sajnos van benne valami, a háborúk, harcok és fegyverek, mindig is jobban érdekeltek, mint a szépséges, romantikus dolgok. Valahogy mindig jobban megértettem az olyan dolgokat amelyek egyszerű tényekből álltak, hogyan kell valakinek eltörni a lábat és estébé… Szív ügyekben nem voltam jártas, de furán is jött volna ki, ha én… A magas, barna hajú, normál alkatú lány, akinek változó színű szeme, egyszer csak beállok a sorba, és én is, holmi Ő-kre várok. Én ehhez túl elfoglalt vagyok. Ahogy anno a nagyi is megemlítette, a könyveim elrabolják az időmet, Imádtam fölöttük görnyedve többet megtudni, vagy csak bele álmodni magam valami újba, valami másba, ami egészen más, mégis hasonló hozzám. Kissé filozófikus alkat vagyok, de nem igen bőbeszédű, az érzéseimmel még saját magamat sem szerettem hosszú távon terhelni. Ahogy a házunk elé értem, és a zsebemben kotorásztam a kulcsom után, eszembe jutott egy fontos dolog amit elfelejtettem. A zsebemben ott volt egy nyaklánc. Ahogy az ujjaim ráfűződtek, azonnal bevillant Cedric helyes arca. A világos barna haja, és zöld szeme. Ahogy a fekte izompólóban a kezembe nyomta a nyakláncát, hogy vigyázzak rá, míg ő meg röplabda mecsre. Amit persze végignéztünk. Persze, hogy nyertek a suli fiai. És naná, hogy minden lány oda rohant hozzájuk, és végig taperolta őket, én meg inkább kivonultam a teremből. Nem vegyültem el, nehéz is lett volna, de azóta is nálam volt a nyaklánca. Francba. Francba. Szitkozódtam magamban, miközben benyomta a kulcsot a nyomorult zárba, és be is vágtam magam mögött az ajtót miután kinyitottam.
Föl siettem a lakásunkhoz, és bementem. Apa éppen vacsorázott, anya pedig mosogatta az edényeket. Az öcsém éppen kosár mecset nézett a tv-ben. A nővérem szokás szerint a telefonon lógott.
- Szia Gwyn – szólt anyu.
- Helo.
- Cedric keresett – jegyezte meg az öcsém, és az egyik lábát a másikra tette. Az öcsém 15 éves volt, mégis tagja volt a suli röpi csapatának. Jól is nézett ki azt nem mondom, sötét barna haj, sötétkék szemek, fehér bőr… nem rossz. Mellesleg nagyon jóban Cedriccel. Nem tudom, hogy hogyan csinálja, de az öcsém az mindig közönség kedvenc.
A nővérem jelentőség teljesen rám nézett, mire én próbáltam lazának tűnni.
- És mit akart? – kérdeztem meg, és a kulcsomat az asztalra dobtam.
- A nyaklánc ügy – köhintett az öcsém, majd újra a mecsre figyelt.
Most a szüleim néztek rám jelentőség teljesen. Elfordítottam róluk a tekintetemet. És gyorsan a szobámba siettem. Levágódtam az ágyra, lerúgtam a cipőmet, és feltettem a fejemre a fejhallgatómat. A Rock zene hangosan bömbölt és elnyomta a bosszantó gondolatimat. A fejem felvette a ritmust. A lábammal doboltam hozzá. Zenehallgatás közben végre teljesen önmagam lehetek. Nyers és mocskosul szabad! Valami megzördült, papír… Fölültem, miközben a Tankcsapda, még mindig keményen nyomta a dobhártyámnak a szöveget. Az újság éppen ott volt kinyitva…
Rejtélyes gyilkosság?
Megrázó élményben volt részük, a helyszínelőknek tegnap este. Egy teljesen kiszáradt holttest. Semmi vér… Vajon ki volt az, aki ilyen brutálisan meggyilkolt és lecsapolt egy ártatlan turistát? A halott összes vére eltűnt…
Nem tudtam tovább olvasni, kopogtattak az ajtón. Letettem az újságot, levettem a fejemről a fejhallgatót, és az ajtóhoz sétáltam. Még mielőtt kinyitottam volna az ajtót a nővérem rontott be rajta.
- Ezt a Cedrices dolgot meg kell beszélnünk – lökött az ágyra.
